Elhunyt Lalo Schifrin, a Mission: Impossible örök ritmusa – búcsú a filmzene zsenijétől
93 éves korában elhunyt Lalo Schifrin, az argentin származású zeneszerző, aki világhírű dallamokat írt a 20. század második felének legemlékezetesebb filmjeihez. Legismertebb műve, a Mission: Impossible főcímzenéje mára a popkultúra egyik meghatározó motívumává vált – különleges ritmikája és időtlen ereje generációk óta elevenen él a nézők emlékezetében. Halálhírét a családja jelentette be, Schifrin csütörtökön hunyt el az Egyesült Államokban.
Egy zenei életmű, amely örökre velünk marad
Lalo Schifrin pályafutása során több mint 100 filmhez és televíziós produkcióhoz komponált zenét. Különleges stílusát a klasszikus zenei alapok, valamint a dzsessz iránti szenvedélye formálta. Már gyermekként zenei közegben nevelkedett: édesapja Buenos Aires városi filharmonikusainak koncertmestere volt. A konzervatóriumi tanulmányok és a korai dzsesszélmények nyomán hamar kialakult az a zenei világ, amely később a hollywoodi filmgyártás egyik legkeresettebb zeneszerzőjévé tette.
Schifrin olyan ikonikus produkciókhoz írt zenét, mint a Starsky és Hutch, a Bilincs és mosoly, A chicagói tanú vagy Clint Eastwood legendás Piszkos Harry-filmjei. Munkáit több Grammy-díjjal ismerték el, és hat alkalommal jelölték Oscar-díjra. Bár a szobrot sokáig nem kapta meg, 2018-ban életműve elismeréseként tiszteletbeli Oscar-díjat vehetett át.
Egy zenei ötlet, amely történelemmé vált
Schifrin legmaradandóbb alkotása kétségkívül a Mission: Impossible főcímzenéje. Az 1966-ban indult tévésorozat producerei egy különös feladat elé állították: úgy kellett zenét komponálnia, hogy nem mutattak neki egyetlen jelenetet sem. Azt kérték tőle, hogy „valami ritmikus” legyen. Schifrin ezt az instrukciót egyedülálló módon értelmezte: az 5/4-es ütemű zene a megszokott négyes lüktetéstől eltérő, feszült, mégis roppant fülbemászó dallamot eredményezett.
Ez az ütemváltás nemcsak az izgalmat erősítette, de a film tempóját és hangulatát is meghatározta. A zene világsikert aratott, és amikor Tom Cruise főszereplésével újraélesztették a franchise-t a ’90-es években, Schifrin eredeti dallamai új értelmezésben tovább éltek a mozivásznon.
A filmzene nem háttérzene – hanem főszereplő
Schifrin abban a korszakban dolgozott, amikor a filmzenét még gyakran puszta aláfestésként kezelték. Az ő munkái azonban új megközelítést hoztak: zenéje nemcsak kísérte, hanem formálta is a jeleneteket, karaktereket épített, feszültséget teremtett, és olykor önálló életre is kelt. Kompozíciói révén a filmzene egyszerre lett dramaturgiai eszköz és művészi önkifejezés.
A dzsessz és a klasszikus zene ötvözésével egyedülálló, sokszínű stílust hozott létre. Filmjeiben – különösen a Piszkos Harry-szériában – a városi lüktetés, a paranoia és a belső feszültség hangja lett. Műveiben a zene nem illusztrált, hanem elbeszélt.
Egy korszak zárul le vele
Lalo Schifrin halálával egy generáció zenei géniusza távozott. 93 évesen, egy rendkívül termékeny és sokrétű pálya végén hagyott itt bennünket. Öröksége azonban tovább él nemcsak a filmvásznon, hanem minden olyan helyen, ahol a ritmus, a feszültség, a dallam és a karakter együtt formálja a történetet.
A Mission: Impossible főcímének öt gyors negyede újra és újra felcsendül, emlékeztetve minket arra, hogy néha egy ritmikai játékból születik a halhatatlanság.
